Kenéz Ferenc: Cérnafű

„csak a betűk indulnak el, ugyanúgy, mint a füvek, a maguk feltartóztathatatlan, apró búzaszem-vonulásával, megállíthatatlanul, a becsukott ajtók, küszöbök felé.”

• Hogy lehet mai napig élő a repülés, toronyugrás évezredek költői hagyományából ismert képe?

• Milyen időjárású az életvadászó ember-ősz?

• Meddig látnak a hősök műanyag kukkerükön?

• Patikamérlegre vetheti-e a költő a világtörténelmet? Tisztítótűzbe Krisztust meg a többi szentet, csak úgy könnyen a beszéd medrébe terelve tengert és óceánt?

• Milyen ízű Isten pálcikája?

• Milyen gyakran kell füvet nyírni az édenkertben?

• Hogy bírja el szitakötő szárnya, cérnaszál a létezéssúlyú üzenetet?

Kenéz Ferenc költő, jó kérdésű riporter legújabb verseskötetével válaszol a fentiekre. Találjon nyitott szívre betűszem-vetése.

Ha van magyar költő, aki szeret eljátszadozni az optikával, kedvére váltogatni a látószögeket, a lencsemélységet és a látványhoz fűződő távolságot, meg mindent, ami csak ezekkel jár – akkor az Kenéz Ferenc. Vagyis ő – egész bizonyosan.

Legutóbbi kötete azt az érzést kelti olvasójában – persze, én csak magamról beszélhetek –, hogy KF mindent lát, minden élethelyzetbe képes lényeglátóan bekukkintani, nem egyszer oly módon, ahogy a filmesek szokták az objektívüket a látványra ráerőszakolni – akár a leglehetetlenebb szögekből és távolságokról.

— Cseke Gábor (Porszem a sifon tetején (Kenéz Ferenc Cérnafű c. könyvéről). urszu2b.blogspot.com, 2018. május 28.)